Karcagi állatvédők

Könyvajánló

Szeretném felhívni figyelmét egy új kiadványunkra.

Könyvünk alapvető célja a kutya-örökbefogadás népszerűsítése, valamint az állattartási ismeretek és a felelős állattartási kultúra fejlesztése. Hiánypótló könyv, mivel ebben a témában, hazánkban ez az első ismeretterjesztő kiadvány.

A kiadványokat az interneten, több felületen „ A felelős gazdi” című kampány fogja népszerűsíteni, ehhez kérjük, az Önök segítségét is. Kérjük, a könyvet, vagy könyveket a honlapjukra kitenni.

Felajánlásunk, aki Önöktől kis állatot fogad örökbe a könyvekből 30%-os kedvezményt, valamint mindegyik kiadványhoz egy 1000,- Ft-os petissimo.hu webáruházi vásárlási utalványt adunk.

Egyéb témába vágó címeink:

További részletekért keressen bizalommal.

Üdvözlettel:

Balogh Aranka

Cser Kiadó

1114 Budapest, Ulászló utca 8.

Tel:386-9019

Mobil: 30/642-3552

info@cserkiado.hu

www.cserkiado.hu

Cím    Szerző    Könyvön szereplő ár    EAN    Sorozat
A beagle    Marcia Foy    2 495 Ft    9789632782041       Kisállataink
A csivava    Ann Hearn    2 495 Ft    9789632781617       Kisállataink
A kölyökkutya tanítása    Petra Krivy, Angelika Lanzerath    2 995 Ft    9789632783130       Kisállataink
A kutyám - egyedül otthon    Christiane Wergowski    2 995 Ft    9789632782997       Kisállataink
A mopsz    Anna Katherine Nicholas    2 495 Ft    9789632780900       Kisállataink
A retriver    Brigitte Schneidermann    1 995 Ft    9789639759695       Kisállataink
A tacskó    Stephen Nappe    2 995 Ft    9789632782966       Kisállataink
A yorkshire terrier    Muriel P. Lee    2 495 Ft    9789632782034       Kisállataink
Árva kutyák új élete    Dr. Király Péter    2 995 Ft    9789632783000       Kisállataink
Az engedelmes kutya. Felkészítés a kísérőkutya-vizsgára    Annegret Bangert    2 995 Ft    9789632783123       Kisállataink
Keverék kutyák    Horst Hegewald Kawich    1 998 Ft    9789639666511       Kisállataink
Macska a lakásban 2. kiadás    Katrin Beherend    1 998 Ft    9789639759022       Kisállataink
Flyball    Ursula Jud    998 Ft    9789639666696       Kutyavilág
Kutyaápolás    Heike E. Wagner    998 Ft    9789639666702       Kutyavilág
Kutya-macska barátság    Dr. Gabrielle Lehari    998 Ft    9789639666719       Kutyavilág
Segítség! Kövér a kutyám    Dr. Robert Tabeling    998 Ft    9789639666689       Kutyavilág
Idős kutya a családban    David Alderton    4 995 Ft    9789639759893       Nem sorozattag

*

KONRAD LORENZ: EMBER ÉS KUTYA                              

Kutyaerkölcsök

A kutyaerkölcsök íratlan, de a központi idegrendszer öröklődött rúnáival ősidők óta feljegyzett törvényének különösképpen örvendetes és rokonszenves oldala a nőket és gyermekeket, azaz a szukákat és kölyköket megillető lovagias bánásmód. Normális kutya soha nem harapja meg nőstény fajtársát, a szuka feltétlen tabu, sőt bármit megengedhet magának a kannal szemben: nyaggathatja, a kannak nem áll jogában semmilyen megtorló intézkedés, legfeljebb a megalázkodás póza, esetleg megkísérelheti az említett „udvarias ábrázat" segítségével a bősz asszonyság támadását a játékosság felé téríteni. Egyetlen további lehetőségtől, a nyílt menekvéstől férfiúi méltósága tiltja el, hiszen a kan éppen a nőstény előtt igyekszik a legkínosabban „megóvni tekintélyét".

Az azonos fajú és azonos társadalmi formációhoz tartozó állatok között tehát a kölyök körülbelül hat hónapos koráig sérthetetlen. A behódolási póz - a hanyatt vágódás és vizelés - csak a találkozás első pillanatában szükséges, és szemlátomást főként arra szolgál, hogy a felnőtt kutya tudomására jusson, miszerint kölyökkel áll szemben.

A kutya és gazdája

Állat - és emberlélektani szempontból rendkívül tanulságos, sőt olykor mulatságos is gazda és kutya összehangolódásának tanulmányozása. Érdekes megállapításokra juthatunk már a kutya kiválasztását illetően is, de még inkább a kapcsolatok későbbi fejlődése során. Az ilyen „szimpátia-„ avagy „rezonancia - kutyák" tipikus példái azok a chow - chow - szukák, amelyek időbeli sorrendben feleségemet kísérték élete során. Ami pedig engem illet, elvileg ugyanez a helyzet, így hát jó barátainknak, akik mindkettőnket és kutyáinkat is ismerik, örökös derültség forrása, amikor jellemvonásaink tükörképét megtalálhatják kutyáinkban. Feleségem kutyái mindig feltűnően sokat adnak a tisztaságra, sőt bizonyos rendérzékük is van; például, látszólag önszántukból, nem lépnek soha pocsolyába, a legkeskenyebb ösvényecskén is úgy haladnak végig, hogy még véletlenül sem lépnek be a virágágyásokba, a vetemények közé. Ezzel szemben az enyémek elvből meghemperegnek minden tócsában, és leírhatatlan szutykot hordanak be a házba, egyszóval ugyanabban különböznek a feleségemtől, amiben én. Sok mindenre ad magyarázatot, hogy kutyatenyészetünkből feleségem csupán olyan kölyköket választott ki magának, amelyekben „nemesebb" chow - chow - örökség volt a döntő, én viszont állandóan azokat részesítettem előnyben, amelyekben Stasinak, hajdani juhászkutyaszukámnak elevenebb, életerősebb, de kétségtelenül közönségesebb természetét ismertem fel. További hasonlóság, hogy a szoros vérrokonság ellenére feleségem kutyái keveset és mérsékletesen esznek, az enyémek ellenben éktelenül sokat. De hogy ennek mi lehet az oka, azt nem tudom megmagyarázni.

Kutyák és gyerekek

A tapintatos, érzékeny kutyák feltűnően kedvesek szeretett gazdájuk gyerekeihez, mivel pontosan tudják róluk, hogy milyen fontosak neki. Egyenesen nevetséges attól félni, hogy a kutya bánthatna egy gyereket, ellenkezőleg, egészen más miatt volna némi okunk aggodalomra, nevezetesen, hogy a kutya esetleg túlságosan is sokat tűr el a gyerektől, s ezzel kíméletlenségre neveli. Kiváltképpen a nagyon nagy termetű és jóindulatú kutyáknál, például a bernáthegyieknél, újfundlandiaknál kell e tekintetben bizonyos óvatossággal élnünk. Általában azonban a kutyák rendszerint maguk is nagyon jól értik a módját, hogyan kell eredményesen meglépni a gyerekek túlságosan terhes és kínzó figyelme elől - és pontosan ennek van igen nagy pedagógiai értéke: mivel a normális lelkületű gyerekek általában módfölött örülnek a kutyák társaságának, következésképpen szomorúak, ha a kutyák elszaladnak előlük, ezért úgyszólván maguktól tanulják meg, hogyan kell viselkedniük, ha azt akarják, hogy a kutyák kívánatos társaságnak tekintsék őket. Ha tehát egy gyerek némi veleszületett tapintattal rendelkezik, már zsenge korában megtanulja, hogy tekintettel kell lennie másokra - s ez bizony nem csekély nyereség. Ha idegenekhez megyek vendégségbe, és azt látom, hogy a kutya nem rohan el a háziak öt - hat éves fiacskájától, hanem barátságosan, félelem nélkül tartózkodik a közelében, nagyot nő a szememben a fiúcska, és vele az egész család.

Beszerzési tanácsok

Nem könnyű dolog választani: vajon melyiket szeressük a tömérdek kutyafajta közül? Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk magunkkal, hogy mit várunk a kutyánktól. A választásnál tanácsot adhat, aki alaposan ismeri a tanácsot kérő személyiségét. Hogy durva példával éljek: a csupa érzelem, magányos vénkisasszony, aki a maga roppant szeretet - és gondozásigényének megfelelő társat keres, aligha lelné örömét a chow - chow tartózkodó lényében, amelynek vajmi csekély érzéke van a simogatáshoz, a testi érintkezéshez, s hazatérő úrnőjét legfeljebb leereszkedő, fenséges farkcsóválással üdvözölné ahelyett, hogy boldogan ugrálna rá, mint más kutyák teszik. Ha valaki érzelmességet, simulékonyságot keres a kutya természetében, s az olyan kutyákat kedveli, amelyek fejüket gazdájuk térdére fektetve, hűséges borostyánszemüket rászegezve hosszú órákig képesek elmerülni imádatában, annak a gordonszettert (még inkább a bedlingtonterriert) vagy valamelyik másik hasonló, hosszú szőrű, lógó fülű fajtát ajánlom. Azt hiszem, hogy a kimondottan komikus kutyafajták nagy közkedveltsége oroszlánrészben abból az igényből fakad, hogy az emberek szeretnének felderülni. A sealyhamterrier ellenállhatatlan komikuma, a gazdájához fűződő hűséges szeretettel párosulva, igazi lelki támaszt jelenthet egy búslakodásra hajlamos embernek. Bármilyen kutya jobb, mint a semmilyen kutya, és aki kutyát vesz, még akkor is örömét fogja találni benne, ha megszeg minden itt felállított szabályt! De sokkal nagyobb lesz öröme, ha betartja őket. Inkább valamelyest rövidebb pedigrét, de minél életrevalóbb, minél igénytelenebb kutyát! Legszívesebben azt a szinte eretnek tanácsot adnám: a kezdő, aki még nem ért nagyon a kutyákhoz, sose vegyen hosszú családfával rendelkező kutyát. Kissé durván és végletesen kifejezve: a „sétatéri keverék"-nél sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy egy túlérzékeny, sérült idegrendszerű kutyához jutunk, mint a „nyolcszoros győztes" ivadékainál.

Vádirat a tenyésztők ellen

A nem fajtatiszta kutyák idomíthatóságát a fejlett intelligencia és tanulékonyság mellett elsősorban az növeli, hogy kevésbé „hisztisek", az idegrendszerük jobban tűri a megterhelést. Megvallom, hogy az én kutyáim közt mindössze egyetlen makulátlanul fajtatiszta, kiállításon is bátran mutogatható példány akadt csak,  egy Bingo nevezetű német juhász. Bingo kétségtelenül nemes dalia volt, amolyan félelem és gáncs nélküli lovag, ámde érzelmi világának finomságát, lelki életének bonyolultságát illetően messze elmaradt Tito nevű, ismeretlen családfájú, erdők - mezők szülötte juhászkutyámtól. Bármilyen szomorú is, tagadhatatlan, hogy a fizikai sajátosságokat hangsúlyozó tenyésztői szelekciót nemigen lehet összeegyeztetni azzal, amely a lelkiekre irányul. Az olyan egyedek, amelyek mindkét tekintetben megfelelnek az összes követelménynek, túlságosan ritkák, semhogy egyedül rájuk alapozhassák a fajta továbbtenyésztését. Amilyen kevés igazán nagy tudóst ismerek, aki külsőre is apollói megjelenésű, vagy amilyen ritkán találkoztam eszméletlen szép, de akárcsak tűrhetően intelligens nővel, éppoly gyéren esett meg, hogy szívesen lettem volna gazdája bármelyik fajta nagydíjas sampionjának. Nem mintha a két más jellegű eszmény alapvetően ellentétes volna egymással - utóvégre miért ne rendelkezhetne egy fajtajegyek szempontjából kivételesen szép kutya kivételesen nagyszerű lelki adottságokkal is? De hát a kétféle ideál még külön - külön is olyan ritkán ölt testet, hogy összefonódásuk egyetlen egyedben szerfölött kevéssé valószínű. Állatszerető olvasóm, akinek ezt a könyvet írom, higgyél nekem: az az öröm, hogy kutyád külseje megközelíti a fajtaideált, előbb - utóbb eltompul a hosszú évekig tartó, szoros együttlét során, de annál kevésbé csökken a bosszúság, amit az állat pszichikai gyarlóságai - például idegessége, túlzott gyávasága vagy éppen nevelhetetlensége - okoznak. Ezeket az idegőrlő vonásokat nemhogy megszoknánk az idő múlásával, hanem egyre ingerlékenyebben reagálunk rájuk. Bátran állítom, hogy egy intelligens, hűséges, jó idegzetű, hetyke sétatéri keverékkutyában hosszú távon sokkal több örömünk lesz, mint egy többszörös nemzetközi bajnokban, amelyért súlyos tízezreket fizettünk.

Békés együttélés

A rámenős, vadászszenvedélytől fűtött kutyát is bámulatosan könnyű megtanítani arra, hogy hagyja békén a szobában tartott állatokat. Sőt még a megátalkodott macskagyűlölőknek - amelyeket egyszerűen nem lehet leszoktatni arról, hogy a kertben és persze főként a szabadban vadpályán űzőbe ne vegyék ellenségüket - sem jut eszükbe s házon belül zaklatni a cicákat. Épp ezért már régi szokásommá vált, hogy minden újonnan beszerzett állatot a szobámban mutassak be a kutyáknak. Az említett gátlás, vagyis hogy otthon tilos zsákmányt ejteni, semmiképpen sem abszolút jellegű. Ellenkezőleg, nagyon is hathatós rendszabályokra van szükség, míg egy eleven, vadászatot kedvelő kutya fejébe verhetjük, hogy a cica meg a borz, a pici mezei nyúl meg az egyiptomi ugróegér és a többi, tudom is én, milyen állat, amellyel a továbbiakban megosztja szobáját, nemcsak hogy nem felfalni való, hanem tetőtöl talpig sérthetetlen, tabu, magyarán: „pfuj".

Amikor sok - sok esztendővel ezelőtt kicsomagoltam első kiscicámat, a Thomas nevezetű kandúrt, Bully, az irgalmatlan macskavadász várakozásteli izgalommal futott oda hozzá, s ami ritkán történt meg, a maga sajátos hangján, mély hangon, szinte bőgve nyüszített, hevesen csóválta parányira csonkított farkát, abban a sziklaszilárd meggyőződésben, miszerint a kismacskát kizárólag azért hoztam haza, hogy megszerezzem neki - mármint Bullynek - az „agyonrázás" örömét. Reménykedése nem nélkülözött minden alapot, hiszen többször szállítottam neki kimustrált játék mackót, plüsscicákat meg hasonló holmikat, mert hallatlanul mulattatott, milyen mókásan játszik az efféle álzsákmánnyal. Csakhogy erről a kiscicáról bizony kijelentettem, hogy „pfuj!" Bully rémesen csalódott bennem. De mivel roppant jól nevelt, kedves és engedelmes kutya volt, nemigen állt fenn a veszély, hogy parancsom ellenére bántani merészelné a macskát. Ezért nem is utasítottam el, amikor lassan odalépegetett hozzá, és behatóan körülszaglászta, holott eközben egész teste csak úgy remegett a vadászizgalomtól, s nyakán meg marja tájékán a sima, fényes szőrön megjelentek azok a bizonyos gyanús, tompán feketéllő foltok, amelyek nála a felborzolódó sörényt jelképezték. Hozzá sem nyúlt a macskához, ellenben időnként felém fordult, rám nézett, a farkát csóválta, és mid a négy lábával toporzékolt. Ilyeténképpen igyekezett felszólítani engem arra, hogy engedjem végre elkezdeni a rég várt halálra rázós vadászjátékot ezzel a csudás új játékszerrel. Én azonban újra meg újra, sőt fokozódó emfázissal, felemelt ujjal egyre csak azt ismételgettem: „pfuj!", mire Bully olyan pillantást vetett rám, mint aki kételkedik szellemi épségemben, majd egy utolsó, megvető és unott tekintetre érdemesítette a kandúrt, aztán leeresztette a fülét, mélységes mélyet sóhajtott, ahogyan csak buldogok tudnak sóhajtani, felugrott a heverőre, és karikába gömbölyödött. Ettől a perctől kezdve nem vett többé tudomást a kiscica létezéséről; már aznap is hosszú időre felügyelet nélkül, egyedül hagytam az új szobatárssal, hiszen tudtam, hogy megbízhatok benne. Természetesen a vágy, hogy agyonrázhassa a kis kandúrt, nem hunyt ki ilyen hamar: valahányszor Thomasszal foglalkoztam, kivált, ha felemeltem, úgy hullott le Bullyról az érdektelenség, mint egy panyókára vetett kabát, izgatottan rohant oda hozzám, veszettül csóválta a farkát, toporzékolt, hogy csak úgy dübörgött a föld, és feszült, örömteli várakozással nézett fel rám, mintha rettentően éhes volna, én meg egy tál meleg, remekül illatozó ennivalót tartanék a kezemben. Már akkor is megrendített a kutya képéről sugárzó ártatlanság, hiszen tudtam, minden érzékével, minden igyekezetével azon van, hogy irgalmatlanul meggyilkolja az aranyos kismacskát. Még hosszú hetekkel később is elég lett volna egy halk felszólítás részemről, és a kis buldog azonnal megöli a kis kandúrt. De mert nem adtam erre engedélyt, a kismacska nemcsak hogy tökéletes biztonságban élt, hanem Bully minden más kutyától is megvédelmezte, és a legkevésbé sem szeretetből! Emberi szóval megfogalmazva, körülbelül ilyesforma álláspontra helyezkedett: „Ha már egyszer nekem, aki itthon vagyok, nem szabad megnyuvasztanom ezt az átkozott macskát, akkor holmi, ki tudja, honnan szalajtott korcsnak pláne nem engedem!"

A majmokkal minden kutyám meglehetősen sajátos viszonyban állt. Szelíd félmajmaimat, kiváltképpen Maxit, a takaros kis hamvas makit eleinte bizony szigorú parancsokkal és büntetésekkel kellett megvédelmeznem tőlük. Maxit egyébként még később is komolyan megkergették párszor, különösen kinn a szabadban, bár neki ez nagy gyönyörűségére szolgált. Őszintén szólva nem is kizárólag a kutyák voltak hibásak a dologban, hiszen Maxi legfőbb élvezetét éppen abban lelte, hogy hátulról odasompolygott valamelyikükhöz, jó erősen belecsípett a fenekébe, esetleg megráncigálta a farkát, majd villámsebesen felugrott egy fára, a biztos magasságból leeresztette hosszú farkát, és ide - oda lóbálta, mégpedig pontosan ott, ahol a méltán felháborodott kutya már nem érhette el. Még feszültebb viszony uralkodott Maxi és a macskák között, főként ami a mi Pussynkat, megszámlálhatatlan macskakölyök mamáját illette. Maxi ugyanis vénkisasszony volt. Noha kétszer is vásároltam neki vőlegényt, egyszer sem sikerült szerencsésen férjhez adni; az egyik jelölt megvakult, a másik baleset áldozata lett. Így hát Maxinak nem lehettek kölykei, és mint sok meddő asszony, ő is irigyelte a boldog mamáktól a gyermekáldást. A boldog mamákhoz tartozott Pussy, sőt kétszer is egy évben. Maxi pedig szakasztott olyan szenvedélyes érdeklődést tanúsított a kiscicák iránt, amilyet édesanyám hajadon nővére az én gyerekeimmel szemben. De míg a feleségem ellenkezés nélkül, sőt nemegyszer igencsak hálásan adta gondozásba bizonyos időre gyerekeinket a drága Hedwig néninek, Pussy egészen másként viselkedett e téren. Nem szűnő gyanúval figyelte a makiasszonyságot, és Maxinak bizony szörnyen óvatosan kellett eljárnia, ha meg akart kaparintani egy kiscicát némi „dédelgetésre, puszilgatásra". De mindig sikerült neki. Bármilyen gondosan rejtette is el a cica a kölyköket, bármilyen árgus szemekkel vigyázott rájuk, Maxi megtalálta a vackot, és kerített magának kiscicát. A rabolt gyereket a makianyák szokása szerint egyik hátsó lábával hasához szorította. Még a maradék három lábán is gyorsabban tudott futni meg mászni, mint a macska, el is illant előle, pedig az nemegyszer azon frissiben érte tetten. A vad hajsza többnyire egy fán ért véget, mégpedig úgy, hogy a mungó kényelmesen letelepedett, fenn a magasban, az egészen vékony gallyak közt, ahová a cica már nem juthatott fel, és itt a gyerekápolás valóságos orgiáit rendezte. Láthatóan a tisztogatás ösztönszerű, öröklött mozdulatát tartotta legfontosabbnak: a műveletet roppantul élvező kismacska bundácskáját aggodalmasan át - meg átfésülte, s különösen azokra a részekre fektetett nagy gondot, ahol minden csecsemőnek hangsúlyozottan szüksége van a tisztogatásra. Mi persze igyekeztünk minél gyorsabban elvenni a kiscicát a mungótól, mert attól féltünk, hogy egyszer esetleg lepottyantja - ez azonban soha nem fordult elő. Nemigen tudnék válaszolni arra, hogy a makinőstény voltaképpen miről ismerte fel a kiscicában a kölyökállatot. Maga a nagyság nem játszott ebben szerepet, hiszen Maxi a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította a hasonló termetű, de kifejlett kis rágcsálók iránt. Később Titi nevű szukám újszülött kiskutyái is elbűvölték a derék mungót, ugyanúgy, mint előzőleg a kismacskák, még akkor is, amikor már jóval nagyobbak voltak nála. A kutya szigorú parancsomra, bár kelletlenül, de megengedte, hogy a makiasszonyság az ő kicsikéin élje ki felhalmozódott ivadékgondozási kényszerét.

Kerítések

Mindennapi eset: végigmegyek egy kerítés mellett, mögötte pedig egy jókora kutya ugat, morog,fenekedik. Vicsorgó foggal veti magát a dróthálóra, szemlátomást csak ez akadályozza, különben már a torkomnak esne. De engem nem rémisztenek meg a szörnyűséges fenyegetések, és minden aggodalom nélkül benyitok a kerti kapun. A kutya meghökken, zavarba jön, és bár a forma kedvéért tovább ugat, de sokkal kevésbé fenyegető zöngével, látni való, már előzőleg sem ugatott volna olyan dühödten, ha sejti, hogy nem fogom tiszteletben tartani a kerítés áthatolhatatlanságát. Sőt megtörténhet, hogy kapunyitáskor méterre is elmenekül, és biztos távolból egészen más hangnemben ugat tovább. Végezetül előfordulhat az is, hogy egy nagyon ijedős kutya vagy farkas a rács mögött semmilyen jelét nem adja az ellenségességnek, illetve félelemnek, de mihelyt kinyílik e védőgát ajtaja, azonnal megtámadja a belépő embert, mégpedig nemcsak látszólagosan, hanem veszedelmes tetterővel. Bármilyen ellentmondásosnak, egymást kizárónak tűnik is ez a két viselkedésforma, mégis egy és ugyanazon mechanizmusban leli magyarázatát. Az állatok, kiváltképpen a nagyobb emlősök, mindig megfutamodnak a fölényben levő ellenfél elől, ha az átlépi egy meghatározott távolság határvonalát. A menekülési távolság, ahogy ezt Hediger professzor, e viselkedésforma kutatója nevezi, annál nagyobb, minél jobban fél az állat az adott ellenségtől. De amilyen törvényszerű és megjósolható, hogy a menekülési távolság átlépésére az állat elmenekül, ugyanolyan törvényszerű és megjósolható, hogy egy ugyancsak meghatározott, de sokkal kisebb távolságról közelítő ellenséggel felveszi a harcot. A kritikus távolság (Hediger) átlépésének természetszerűleg csak két esete lehetséges: ha a rettegett ellenség meglepi az állatot, azaz, ha az állat csak akkor veszi észre, amikor már a közvetlen közelében van, vagy pedig, ha az állat zsákutcába jut, tehát nem menekülhet.

A másik „rácshistória" öreg Bullymról és egyik ellenségéről, a fehér spiccről szól. A spicc olyan házban lakott, amelynek hosszú, keskeny előkertjét zöld léckerítés választotta el a Dunához vezető falusi főutcától. A hősök e mintegy harmincméteres palánk hosszában szoktak volt eszelős ugatással ide - oda rohangálni, oly módon, hogy a fordulópontoknál rövid időre megtorpannak, és a legbőszebb düh minden jelével - hangjával fenyegették és szidalmazták egymást. Egy szép napon azonban mindkét eb szempontjából módfelett kínos és meglepő esemény történt: a kerítés alapos javításra szorult, s e célból egy részét lebontották. A hegynek fel vezető tizenöt méteren megvolt, a Duna felé vezető tizenöt méteren hiányzott. Bully meg én fentről lefelé baktattunk a főutcán. A spicc persze már messziről észrevett bennünket, és morogva, izgalomtól remegve várt a kert legfelső sarkában. Először, mint mindig, helyhez kötött szitokpárbaj bontakozott ki a kerítés végénél, aztán mindketten nekilódultak a szokásos frontális száguldozásnak a palánkon innen  és túl. Ám rémület: túlhaladtak azon a ponton, ahonnan kezdve a kerítés hiányzott, de a hiányt már csak akkor észlelték, amikor a kert alsó végében, vagyis az újabb szópárbaj előírásos helyén kikötöttek. És íme, ott állt a két hős, égnek meredő szőrrel, vicsorgó fogakkal, kerítés meg sehol! Egy csapásra elnémult az ugatás. Tétováztak vajon, eltűnődtek? Nem! Egy kutyaként fordultak sarkon, szoros párhuzamban visszavágtattak a kertnek abba a részébe, ahol még állt a kerítés, és őrjöngő dühvel ugattak tovább.

Kár, hogy nem tud beszélni, hiszen ért minden szót

A kutya nem valamely merev ösztön késztetését fejezi ki azzal, hogy fejét gazdája térdére fekteti. Éppen ebből következik, hogy ez a kifejezés csakugyan közelebbi rokonságban áll az emberi beszéddel, mint mindaz, amit a vadállatok „mondanak" egymásnak. Még inkább megközelíti a beszédkészséget, ha az állat érzelmei kifejezésére a betanítás révén elsajátított mozgásformát alkalmaz. Szép példája ennek a pacsiadás. Ezt a tanult mozdulatot feltűnően sok kutya alkalmazza bizonyos szociális szituációkban, nevezetesen olyankor, ha ki akarják engesztelni gazdájukat, különösen, ha „bocsánatot akarnak kérni". Ki ne látott volna már kutyát, amelyik rossz fát tett a tűzre, amint odaoldalog gazdájához, igyekszik szépen, egyenesen hátsó lábára ülni, s közben hátracsapott füllel, „végtelenül alázatos képpel", görcsösen nyújtogatja a mancsát?

Stasi például a betegség legkisebb tünetét is észrevette rajtam; amellett nem csupán akkor aggodalmaskodott, ha kissé náthás voltam, vagy a fejem fájt, hanem olyankor is, amikor pusztán lelki okokból csüggedtem el. Együttérzését gyakorlatilag úgy fejezte ki, hogy nem futkározott virgoncan fel - alá, mint egyébként, inkább levertnek látszott, lépten - nyomon felsandított rám, miközben követett, és mihelyt megálltam, vállával térdemhez simult. Érdekes módon ugyanígy viselkedett, amikor egyszer egy picit becsíptem; sőt annyira kétségbeesett „betegségem" miatt, hogy ez már egymagában is sikeresen kigyógyított volna az iszákosságból, mármint, ha valaha is hajlamos lettem volna rá.

Nincs az a kutyatulajdonos, aki ne ismerné a következő folyamatot, amely annyira bonyolult, hogy laboratóriumi körülmények között létrehozni egyszerűen lehetetlen. A kutya gazdája teljesen hangsúlytalanul, anélkül, hogy kiejtené az állat nevét, sőt még a „kutya" szót is mellőzve, így szól: „Nem is tudom, vigyem-e magammal?" És a kutya már ott áll előtte, izgatottan, mert tudja, hogy most hosszasabb, sőt tán szórakoztatóbb sétára van kilátás. De ha a gazda, mondjuk, így szólt volna: „No most már igazán muszáj egy kicsit levinnem". Az állat csak unottan, minden örömnyilvánítás nélkül tápászkodik fel. Ha a gazda habozni kezd: „Á, talán mégse viszem magammal". A várakozásteljesen hegyezett fül búsan lekonyul, de a kutya még változatlan könyörgéssel szegezi szemét urára. Ha pedig a gazda véglegesen és határozottan kijelenti: „Itthon hagyom", A kutya sértődötten elfordul, és visszakotródik a helyére.

Elkötelezettség

Meglehetősen gyakran jut eszembe, (főleg, ha valaki hűséges ebének csodás tulajdonságairól és tetteiről áradozik), arra a kérdésre, hogy ott van-e még az illetőnél az a derék állat, túlságosan is sűrűn kapom a választ: „Már nincsen, el kellett ajándékoznom, mert más városba költöztem...kisebb lakásba hurcolkodtam...olyan állást kaptam, hogy nehezemre esett kutyát tartani...." És ami a legmeghökkentőbb: sok, erkölcsi szempontból egyébként feddhetetlen ember szemlátomást a leghalványabb szégyent sem érzi, amikor bevallja ezt. Hiába, az állatnak nincsenek jogai, nem csupán a törvény betűi szerint, de így érzi a legtöbb ember is. Pedig a kutya hűsége értékes ajándék, és semmivel nem ró kisebb kötelezettséget elfogadójára, mint egy ember barátsága. A hűséges kutyával kötött szövetség ugyanúgy örök, amennyire csak élőlények kapcsolata e földön örök lehet egyáltalán. Nem ártana, ha fontolóra venné ezt mindenki, aki kutyát szándékozik tartani. Két ember barátságának morális mértékét bátran ítélhetjük meg aszerint, hogy melyikük hajlandó nagyobb áldozatot hozni anélkül, hogy ellenszolgáltatásra számítana érte. Nietzsche írta ezeket a szép szavakat, akinél - nem úgy, mint az emberek többségénél - a bestialitás álarca csupán a valódi jóságot takarja: „Arra törekedj, hogy mindig te szeress jobban, hogy soha ne te légy a második!" Emberekkel szemben bizonyos körülmények között olykor sikerült teljesítenem ezt a parancsot, hűséges kutyámmal kötött barátságomban viszont mindig a „második" vagyok. Milyen különös, szinte páratlan szociális kapcsolat! Végiggondolták-e vajon már egyszer, a maga felsőbbrendű, felelősségteljes erkölcsiségével, az ember, akinek a legszebb, legnemesebb hitvallása a felebaráti szeretet, az ember, lám, éppen a legtisztább felebaráti szeretet képességében marad el - egy ragadozó állat mögött. Az a hétköznapi tény, hogy a kutyám jobban szeret engem, mint én őt, egyszerűen letagadhatatlan, és engem mindig bizonyos szégyennel tölt el. A kutya bármikor kész életét áldozni értem. Ha történetesen egy oroszlán vagy tigris fenyeget, Ali, Bully, Titi, Stasi és a többiek, ahányan csak voltak, pillanatnyi tétovázás nélkül felvették volna a harcot, hogy meghosszabbítsák az életemet. Hát én?

Az állat és a lelkiismeret

A magasan fejlett, társasan élő állatok lelki életében szintén megtaláljuk a bűnbánat eme mélyen emocionális gyökerű formáit. Ezt a következtetést kell levonnom bizonyos magatartásból, amelyet már többször megfigyeltem kutyáknál. Súlyos csapást mértem Bullyra, amikor hazavittem az említett hannoveri vérebet, amely kiharcolta, hogy elkísérhessen Bécsbe. Pedig ha csak sejtem, hogy Bully féltékeny lesz, dehogyis viszem magammal a szép Hirschmannt. Napokig éltünk a visszafojtott düh légkörében, míg a feszültség odáig fokozódott, hogy kirobbant a legelkeseredettebb kutyacsata, amit valaha is láttam, ráadásul az egyetlen, amely a gazda szobájában zajlott le, ahol máskor rendszerint békében élnek együtt még a halálos ellenségek is. Miközben szét akartam választani a harcoló feleket, Bully véletlenül beleharapott a jobb kisujjam hegyébe. A csata ezzel véget is ért, de Bullynak a dolog olyan súlyos idegi megrázkódtatást okozott, amilyen kutyát egyáltalán csak érhet: a szó szoros értelmében összeomlott. És jóllehet a legcsekélyebb szemrehányást sem tettem neki, sőt azonnal megsimogattam, és barátságosan beszéltem hozzá, szinte bénultan hevert a szőnyegen, képtelen volt felállni. Remegett, mint akit a hideg ráz, és néhány másodperces időközökben egész testében megborzongott. Légzése egészen felületes volt, csak időnként tört ki elgyötört szívéből egy - egy mély, szaggatott sóhaj, szeméből kövér könnycseppek peregtek. Aznap Bullyt karomba kellett levinnem az utcára, visszafelé maga ment fel ugyan, de a tónus vegetatív zavara úgy lecsökkentette az izomzat rugalmasságát, hogy csak nagy erőfeszítés árán tudott felvánszorogni a lépcsőn. A kutya láttán mindenki, aki nem ismerte előzményeket, feltétlenül azt hitte volna, hogy súlyos testi betegségben szenved. Több napba telt, mire ismét enni kezdett, akkor is csak hosszú rábeszélésre, és egyedül az én kezemből fogadta el az eledelt. Még hetekkel később is hangsúlyozott behódolási pózba merevedett előttem, ami nagyon szomorúan ütött el a máskor oly önfejű, kevéssé engedelmes kutya viselkedésétől. Rossz lelkiismerete borzasztóan meghatott, annál is inkább, mivel a magamé sem volt tisztább: most már megbocsáthatatlan durvaságnak tartottam, hogy befogadtam Hirschmannt.

Hűség és halál

Amikor Isten megteremtette a világot, bizonyára volt valamilyen kifürkészhetetlen oka, hogy a kutya életkorát körülbelül ötször rövidebbre mérje, mint a gazdájáét. Ha elpusztul hűséges kutyánk, amely tizenöt évig kísérte lépteinket, az bizony nagyon nagy fájdalom, csaknem akkora, mint egy szeretett ember elhunyta. De bizonyos szempontból mégis könnyebb elviselni, és ez nagyon fontos: az a hely, amelyet ember barátod foglalt el életedben, mindörökre üres marad; kutyád helyét azonban ismét be lehet tölteni. Igaz, hogy a kutyák a szó legvalódibb értelmében egyéniségek, személyiségek - én vagyok az utolsó, aki ezt tagadná. De azért mégiscsak jobban hasonlítanak egymáshoz, mint az emberek. A kutyák lelkük legmélyebb ösztönrétegeiben, vagyis azokban a vonatkozásokban, amelyek gazdájukhoz való viszonyukat meghatározzák, mégiscsak nagyon hasonlóak egymáshoz; ha azonos fajtájú kölyköt szerzünk be, legtöbb esetben felfedezzük, hogy a kicsi lassan ugyanazt a helyet tölti be szívünkben és életünkben, amely régi barátunk távozásával megürült. Ez a vigasz bizonyos körülmények között oly gyors és maradéktalan lehet, hogy szinte már szégyenkezünk is hűtlenségünkön. Lám, ebből a szempontból is hűségesebb a kutya az embernél, mert ha a gazdája hal meg, a kutya bizonyosan nem talál vigaszt jelentő pótlást fél esztendő alatt.

*

Jan Fennell: Kutyapszichológia vagy Tanuljunk meg kutyául

Jan Fennel gyermekkorában lett a kutyák odaadó híve. Irántuk érzett szeretete egyre erősödött, miközben maga is neves kutyatenyésztővé vált, díjak sokaságát tudva a magáénak. Az utóbbi években a problémás viselkedésű kutyák számára kifejlesztett nevelési programjával szerzett magának széles rajongótábort. Módszerét számos televíziós műsorban, valamint a BBC adásaiban is népszerűsítette. Jan élettársával, Glen Millerrel, valamint versenygyőztes angol springer spánieljeivel él vidéki otthonában, az angliai Észak- Lincolshire-ben.

Könyve egyszerre gondolatébresztő és sokszor megindító olvasmány. Elmeséli azt a tragikus halálesetet, amely arra késztette, hogy megváltoztassa hagyományos alapokon nyugvó viszonyát a kutyákhoz. Leírja, hogyan fejlesztette ki a megszokott fegyelmezési eljárásoknál sokkalta könyörületesebb módszerét a kutyák nevelésében. A könyv legnagyobb erénye az, hogy könnyen követhető útmutatóként segíti az olvasót Jan technikájának elsajátításában. Beláthatjuk, hogy az általa javasoltak hatékonyságával csak az egyszerűségük vetekedhet.

Egy kis ízelítő a tartalomból:

• Különálló életek - küzdelem a szeparációs stressz ellen
• Aljasok és mogorvák - az idegességből támadó kutyák kezelése
• Békéltetés - a harapós kutyák
• Föl-le - felugrálós kutyák
• Nehézkes viszontlátás – pórázról elszabaduló kutyák
• Kutya kutya ellen – verekedések leszerelése
• Szörnyecskék – az igazán problémás kölykök kezelése
• Kutya van, utazás nincs – cirkusz az autóban
• A jojóeffektus – menhelyről jött kutyák

Részlet a könyvből:

A kutyamenhely sokak szemében ideális helynek tűnhet arra, hogy új kutyánkat itt szerezzük be. Természetesen nagyon sok szempontból valóban felemelő érzés egy nehéz sorsú kutya felkarolása. Szívet melengető, ha arra gondolunk, hogy egy sokat szenvedett lénynek mi talán megadhatjuk azt a szeretetet és kényeztetést, amelyet addig nélkülözni kényszerült. Ha egy olyan kutyát veszünk magunkhoz, amely valamilyen magatartáshiba miatt került a menhelyre, a kutyabarát gazdát az a vágy is vezeti, hogy majd helyes irányba tereli, formálja új kedvence viselkedését. A menhelyi kutyák legtöbbször egészen speciális problémakészlettel rendelkeznek. Az esetek 99,9%-ban a kutya viselkedésproblémáit az emberi mulasztások okozzák: a nemtörődömség, a hozzá nem értés, és igen, mondjuk ki bátran, a kegyetlenség. Szinte mindegyik menhelyi kutya előéletében ki lehetne mutatni egy periódust, amikor ki volt téve az emberi gonoszságnak. Az erőszak persze erőszakot szül. Groteszk módon az emberek megtámadása miatt menhelyre került kutyák java része kizárólag önvédelemből támadt rá valakire. Sarokba szorították őket, úgyhogy már nem volt lehetőségük a menekülésre. Emberi viszonylatban az önvédelemre mindenkinek megvan a törvény adta joga. A kutyák viszont mindenképpen a rövidebbet húzzák, függetlenül attól, hogy ki volt a kezdeményező fél.

Legelőször akkor szembesültem a rossz bánásmódból eredő torzulásokkal egy kutya magatartásában, amikor én is magamhoz vettem egy menhelyi kutyát, Barmie-t. Mint oly sok menhelyi kutyának, neki is azt kellett elsőként elhinnie, hogy az emberi kéz nemcsak szenvedést, hanem élelmet és kényeztetést is adhat.

Televíziós szerepléseim során egyszer egy olyan gazdát kellett felkészítenem, aki egy különösen nehéz természetű menhelyi kutyát készült magához venni. Tarát egy barátom,  Brian gyűjtötte be, aki különben menhelyet vezetett Leeds-ben. Ha nem lép közbe, Tarát egy nap múlva elaltatták volna. Hogy még szívszaggatóbb legyen a történet, a kutya előrehaladottan vemhes volt, így halála esetén a kölykei is elpusztultak volna. Briannél került sor az ellésre. Ezek után a barátom neki látott, hogy jó gazdát találjon Tarának. Végül Hilary személyében akadt rá az ideális személyre. A hölgy igazi kutyabolond volt, és éppen egy új kedvencet keresett, akivel megoszthatja életét.

Mint oly sok menhelyi kutyánál, Taránál sem lehetett azonnal észrevenni, vajon miért is hagyták el a régi gazdái. A menhelyen teljesen illemtudóan viselkedett, jól nevelt kutyának tűnt.

Hilary persze mindent meg akart tenni a szegény páráért. Amikor a kutya érkezésére várt, mindenféle ételt helyezett el a lakásban. Amikor elmagyaráztam, hogy ez nem lesz jó így, felszedte a tálakat. Úgy tapasztaltam, hogy mintegy két hét szükséges ahhoz, hogy komolyan elrontsunk egy kutyát. Tara esetében sajnos sokkal rövidebb idő is elég volt a katasztrófához.

Megérkezése után Tara csak lődörgött fel s alá. Hilary annyira odavolt érte, és olyan hűhót csapott körülötte, hogy meg kellett kérnem, hagyja már néha magára a kutyát. Kis idő múlva Tara mégis odament a nőhöz, és a kezébe fektette a fejét. Ez volt az a pont, ahol az asszony nagy hibát követett el.

Hilary ösztönösen megcirógatta új társát. Mintha csak ez lett volna a jel, amire Tara várt. A kutya azonnal felugrott és megpördült. Teljesen megkergült, mondhatni hiperaktívvá vált. A nő mintha átbillentett volna egy kapcsolót az állat fejében. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy miért került az utcára. Normális lakásba kerülve rövidesen erőt vett rajta a hihetetlen izgágaság.

Korábban már említettem, hogy a kutyákat mennyire tönkreteheti a vezérség rájuk nehezedő súlya. A menhelyről jött kutyán még nagyobb a teher, hiszen nála a tét is magasabb.

Van egy kutya, amely kétségbeesetten vágyakozik falka után. Amikor végre otthonra lel, a helyzet úgy hozza, hogy hamarosan ő lesz a falkavezér. Ámde nem tud megbirkózni a feladattal, erre pedig úgy reagál, hogy ha lehet, még nagyobb igyekezettel próbál kedvében járni a gazdájának. A gazda azonban idegesen, durván reagál, mire a kutya viselkedése egyre szertelenebbé válik. Nagyon sok ilyen menhelyi kutyát láttam már, mind felugráltak az emberekre, rángatták a pórázt, állandóan ugattak, haraptak, és egyre izgágábbak lettek. Mindezt pedig azért tették, mert úgy gondolták, a rájuk bízott „falka” igazából ezt igényli tőlük. Amikor azután a szegény állatot végül visszatoloncolják a menhelyre, priusza újabb bekezdésekkel gyarapodik, mint notórius problémakutyáé.

Tarának meg kellett tanulnia, hogy egy lakásban abszolút rossz az, ahogy eddig viselkedett. Hilarynak merőben új szabályokat kellett bevezetnie. Hilarynak csendben, nyugodtan kellett állnia Tara minden erőszakoskodását. Minden jel arra utalt számomra, hogy a kutya egész addigi életében pont az ellenkező reakciókat kapta viselkedésésére.

És Tara hamarosan higgadni kezdett. Persze egy ideig még megpróbált beerőszakolni minket az ő rendszerébe. Megkísérelt szemkontaktust felvenni Hilaryval, ám a nő ellenállt. Kicsit később a kutya lefeküdt a padlóra. Amikor már teljesen elernyedt, szóltam Hilarynak, hogy várjon még öt percet. Utána Hilary odahívta magához Tarát egy kis jutalomfalattal. A kutya nem vette el azonnal, hanem újra kezdte a szökdécselést. Ekkor Hilarynak ismét vissza kellett húzódnia, keresztülnézve a kutyán. Csak amikor Tara már tökéletesen az elvárt módon viselkedett, akkor kaphatta meg a jutalmat. Fél óra múlva egy teljesen megváltozott kutya volt előttünk. Hilary ás Tara azóta is fantasztikus párost alkotnak.

*

Kutas Gábor: Kutya a családban - Kutyakönyvtár

*

Korom Gábor: NEKED UGATOK!
Kutyasuli Könyvek

Korom Gábor, a Népszigeti Kutyasuli vezetője. A szerző hosszú utat járt be: egykori sportkutyásként csapatai fényes trófeákat gyűjtöttek, de egyszer nagyot fordult vele a világ. Onnantól kezdve munkatársaival az ember és a kutya kapcsolatát kutatják, azokat a módszereket, amelyek a mindennapokban is könnyen alkalmazhatók, s általuk harmonikussá tehetjük a viszonyunkat a kutyánkkal. A szerző egy új oktatói gener&aac

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat